|  | 
Van,hogy.....
	A valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.Célokat remélünk, amit soha el nem érünk.
 Az útról le nem térünk, előbb adunk aztán kérünk,
 mert a valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.
 
 Ha a tükörbe nézek mindig önmagamat látom,
 ez az arc az én barátom, a sajátom,
 a saját hibámból tanulok, a sok fénytől elvakulok,
 túl sokfélére elragadnak rímeim ellazulok,
 túl sokfélére szétszakadnak színeim elfakulok,
 túl sok félévre szétszakad a tudás így nem tanulok,
 túl sok térképre ráférnek a helyek így nem mozdulok,
 a fejek mint a hegyek túl kemények, így elfogynak a remények mégis fordulok,
 jól tudod hogy miről szól az életem,
 ha a tükörbe nézek csakis önmagamat nézhetem,
 a kezdet lett a végzetem, a véres kényszerképzetem
 a nyomom minden léptemen, hát ég velem
 mert inkább ma egy álom, mint holnap ezer valóság,
 vagy ma egy örök álom, aztán az örökkévalóság,
 mondd mire jó a jóság, ha megölte a mohóság,
 az álomember visszatért nincs fegyverem, csak adottság
 
 A valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.
 Célokat remélünk, amit soha el nem érünk.
 Az útról le nem térünk, előbb adunk aztán kérünk,
 mert a valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.
 Az álmainkban hiszünk, de a valóságban élünk.
 Célokat remélünk, amit soha el nem érünk.
 Az útról le nem térünk, előbb adunk aztán kérünk
 mert a valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.
 
 Ahol véget ér a minden ott a túloldalon állok,
 a világ csendes zajában önmagamra várok,
 a Föld holdjának szigetén meg álmokat találok,
 így az életemmel szállok, de néha tovább látok,
 mint a feltörő ábrándok, a mélyből vitorlázok,
 a szívemmel, a lelkemmel mint apró szárnycsapások
 és mint vízbe dobott kő, úgy gyűlnek a hullámok
 és elmerülnek az átkok, hisz itt a való álmok,
 a talaján sétálok és a vágyak ember bennem,
 küzdenek a holnapér' így töretlen a jellem,
 mint tükör mögött szellem, úgy felébreszt a lelkem,
 a gyűlöleted ellen, mert én mindig újrakezdem,
 ez a feledhetetlen szerelem ez a műfaj ami tiszta,
 szemedben a fény, így megtörik egy pillanatra,
 mintha semmi nem az volna amit ember, szerettem,
 de semmit nem vesztettem, csak egy újabb érzést nyertem
 mikor az élet kristálytavába csak úgy beleestem
 így a pillanat élével, mind a két szemembe,
 hisz magam nem festettem így lett barátom a lelkem
 és a kölyök aki pörög, tudod mindig énmellettem,
 mert így vagyunk mi ketten, a gyűlölettől távol,
 az életünkhöz közel, de az álmok világából,
 robbanunk a fénybe hol a valóságok várnak,
 de mint égbolton a madarak az ábrándok elszállnak.
 
 A valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.
 Célokat remélünk, amit soha el nem érünk.
 Az útról le nem térünk, előbb adunk aztán kérünk,
 mert a valóságban hiszünk, de az álmainkban élünk.
 
 Kattognak a szavak egyre jobban fogy a levegő,
 kevés a földön járó, sok a lebegő, ez temető,
 a tudás az nem ehető, azt magadba kell szívni,
 jobb ha elfelejtesz sírni, mert nehéz lesz kibírni,
 van, hogy angyalt kell megölni van, hogy ördögöt kell hívni,
 van, hogy a nyelveden van a szó de nem tudod leírni,
 van, hogy kettévisz az út de neked egyfelé kell menned
 és a Fanta nem súgja meg mit kell tenned.
	            
	
 |  |